Szlovákia | Nyitrai kerület | Gúta |

A gyümölcsöskertek, amelyekből a leánygyermekek is örökölhettek és amelyeket a jobbágyok szabadon adhattak-vehettek. Hogyan lehetett a gútai ártereken az erdőbe beolvadó gyümölcsösöket telepíteni? Kik voltak a kertpásztorok? Angyal Béla etnográfiai kutatása - amelyből az is kiderül, milyen volt, mikor csónakkal kellett kiszedni a kenyeret a kemencéből!

ENG SUMMARY BELOW

„Az idősebbek ma is emlegetik, hogy ezeket a fákat nem kellett permetezni, csupán az ágait kellett ritkítani, más gondoskodást alig igényeltek. A víz évente általában kétszer elöntötte a kertek alját, ettől csak „újult” a gyümölcsös".

Sajátos gútai szórványtelepülés az ártéri tanya. A Kis-Duna és a Vág menti gyümölcsöskertekben, az árvízveszély miatt mesterséges halmokon álltak ezek az épületek. Nem kapcsolódott hozzájuk szántóföld, és inkább csak lakóhelyek, mint gazdasági központok voltak, ellentétben az alföldi tanyákkal, amelyek esetében e két funkció sajátos egységet alkotott.

Gútai gyümölcsöskertek a XIX. században

Gúta a múlt század első felében az esztergomi érsekség birtoka. Terjedelmes, több mint 21 ezer kataszteri holdat meghaladó határa alacsony fekvésű és szinte évente sújtják árvizek. A múlt század végéig a határ túlnyomó többsége rét, legelő és terméketlen terület volt, gabonatermesztésre csak a határ magasabban fekvő részei voltak alkalmasak. A lakosság fő megélhetési forrása az állattartás volt, de a terület éghajlati viszonyai kedvező feltételeket biztosítottak a gyümölcstermesztésre. A folyók mentét ebben az időben ártéri füzesekkel vegyes gyümölcsöskertek szegélyezték. Az idősebbek ezeket csak kerteknek nevezik. A kertek elsősorban Kissziget, Pacsérok, Újszegés, Vágszeg, Kikelet, Belső- és Külsó-Köveslágy dűlőkben a Kis-Duna és a Vág mentén voltak. A helyi szóhasználatban a belső jelző, azt jelentette, hogy a folyóhoz közelebb eső terület, szemben a külsővel amely a folyótól távolabbi fekvést jelentett.

Ezeket az öreg kerteket azonban nem úgy kell elképzelni, mint a mai telepített gyümölcsösöket. Az ártéri erdőt és a gyümölcsöskerteket nem is lehetett egymástól elválasztani, a múlt század eleji összeírásokban "kert és erdő” címszó alatt együtt vannak feltüntetve. Az ártér dombosabb részein inkább a gyümölcsfák voltak többségben a laposabb részen a fűzfák, nyárfák, erdős részek.

1829-ben jegyezték fel a következő eladást:

„Német Istvány kikeleti öreg Erdejebe Szabó Mihály és Németh Ferentz kertyeik szomszédságába egy kis Gyürön fekvő kertyét, ennek által ellenébe lévó kertel, és ezen két kert között fekvó lapányos Erdejét...altal adta Nemes Szabó Mihálynak..” 

 

A kertek nem tartoztak szorosan a jobbágytelkekhez, ezeket szabadon adhatták, vehették a gútaiak, mint azt a fenti idézet is bizonyítja. Az 1820-ban hozott földesúri rendeletben is a következőket olvashatjuk: 

 

„Sessióhoz nem tartozandó gyümölcsös kertekre, és Szilvásokra nézvest továbbá is rendeltetik, hogy az ültetett Fákra nézvest a Tulajdonosok azokat eladhattyák, mindazonáltal az el-adás egyedül ezen el-adáskor tartandó Prothocolumba bé-irattassanak... "

 

Az eladások esetében a birtokszomszédoknak és a testvéreknek elővásárlási joguk volt, ami azt jelentette, hogy a már kialkudott összegért köteles volt az eladó átadni a kertet a jogosultaknak. A kertek voltak a jobbágytelkek egyetlen tartozékai, amelyekből a lányok is örökölhettek, ezenkívül házasságkötésük alkalmával növendék állatokat, kelengyét kaptak. Az 1840-es években már törvény írta elő, hogy a lányok is jogosultak az egész ingatlanvagyonból örökölni, de a múlt század végéig jogszokásként tovább élt, hogy földet csak a fiú örökösök kaptak. A gyakori  adásvételeknek és a szétöröklések következtében a kertek igen felaprózódtak. Századunkban már alig akadt egy holdat meghaladó nagyságú, a legtöbbjük néhány áras, de akadt pár négyzetméteres kert is.  

A régi gyümölcsfák magas hatalmas koronájú fák voltak, amelyek kiválóan alkalmazkodtak az itteni éghajlathoz, különösen a szilvafák kedvelték az ártereket. Az idősebbek ma is emlegetik, hogy ezeket a fákat nem kellett permetezni, csupán az ágait kellett ritkítani, más gondoskodást alig igényeltek. A víz évente általában kétszer elöntötte a kertek alját, ettől csak „újult” a gyümölcsös. Az volt a káros, ha a víz megállt a fák alatti laposokban, és ott poshadt meg a víz a nyári melegben.

 

A laposabb részekre úgy telepítettek gyümölcsöst, hogy hosszú töltéseket, bakhátakat hánytak a laposokon keresztül és ezekre ültették a fákat. Áradáskor a közöttük fekvő árkok magukba fogták a vizet.

A gútaiak messze földre elvitték a gyümölcsöt eladni. A múlt században azonban, mikor a gútai határban még kevés gabona termett nem csak a helyben termett gyümölccsel faluztak, hanem az északi vidékekről is kocsiszámra hozták a termést, és gabonára cserélték a csallóközi és a Tatabánya környéki falvakban. Augusztus végén 10-10 ember összeállt, elmentek Nyitra, Bars, vagy Trencsén vármegye gyümölcstermesztó községeibe, és kocsikasban hozták a szilvát, egy kocsi szilváért 7-8 zsák búzát cseréltek.  

 
Az ártéri tanyák kialakulása

 

A kertekben mindig voltak időlegesen lakott épületek, ezt biztosan állíthatjuk annak ellenére, hogy az első katonai felmérés térképlapjain csupán a réteken fekvő állattartó szállások, aklok vannak feltüntetve Gúta határában. Az árterekben erdőket jelöl. A múlt századi tanácsi jegyzőkönyvek "kamaráról”, "házról”, "akolról” beszélnek.

Péter-Pál után népesedtek be a kertek, ilyenkor már őrizni kellett a gyümölcsöst, szedni a fokozatosan érő termést. A szolgák, vagy a család idősebb tagjai költöztek ki a kertekbe, és október végéig a kertekben tartózkodtak. A gazda is kijárt a kertbe, élelmet vitt a kertpásztoroknak, és elvitte a leszedett gyümölcsöt. Az első világháború előtt inkább fogadott kertpásztorok voltak, később többnyire a családból költözött ki valaki, idősek, gyerekek akiknek otthon már nem vették hasznát . A kertpásztorok kint főztek, összejártak beszélgetni. A következő feljegyzésból arra lehet következtetni, hogy a gunyhókban tüzeltek is.

„Katona Molnár István panaszkodik, hogy Dömösi János, Borka gyerkötze mindenszentek nap előtt egy héttel, a panaszolkodónak kiss szigethi kamarájában hálván, a tüzet ott hagyták és regvel a Tüztül a kamra meg gyulladván, egészlen ell égett, egy ott mellette lévő eleven termő alma fával együtt, — kéri tehát a kárát meg térétetni... Ezen komarának meg gyulladása onnét is eredvén, hogy a panaszolkodó ajtót nem tartván rajta bé nem tsukta, és igy a maga szolgájának a többével együtt okott adott a kamarában való hállásra sött tudta is hogy ott hálnak, és még sem akadáloztatta, ugyan azért a kárbul maga is szenvedni kénszerétettvén, mivel a szolgák nem kész akarattal okozták ezen kárt a mellyet is szolga Legények lévén sokat nem fizethetnek, tehát öszvesen 60 forintokat.”

Az idősebbek még ma is szívesen emlékeznek gyermekkorukra mikor nagyszüleikkel őrizték a kerteket. Nádból készült gunyhókra, kezdetleges sövényfalú épületekre emlékeznek. Vaslábon főztek is maguknak. Némelyiknek pisztolya is volt, de nem golyóval, hanem sóval lőttek a tolvajba, vagy megverték. Többször végigjárták a kertet és hangosan énekelték:

 

Kijárt a kertbe, fekete kutya,

Akijár a más kertjébe, inget gatyát levele. 


Gúta életében és gazdálkodásában nagy változást okoztak az ármentesítések, a töltések megépülése a század elején. Egyre nagyobb területek váltak alkalmassá szántóföldi művelésre, a folyók ártereit a töltések leszűkítették. Ennek következtében azonban megemelkedett az árvízszint. A gyümölcsösök egy része az ártérben rekedt, jelentős részük a töltéseken túlra került. Ekkor különült el egymástól véglegesen a hullámtér és a mentetfél. A gabonatermesztés jelentősége egyre nőtt, a kertek inkább a szegények megélhetését segítették. 

 

Gúta belterülete már a múlt század végére túlnépesedett. A tűzveszély miatt a gazdasági épületeket, kazlakat nem lehetett tovább összesűríteni. A múlt század második feléből már maradtak ránk feljegyzések, hogy a szegények házhelyért folyamodnak az elöljárósághoz. A tanács azonban minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy a belterületet kiterjesszék a várost övező legelőkre, és ezzel csökkentsék azok területét.

Házhelyek kimérésére a legelőkön először az 1930-as években került sor. A század elejétől kezdenek állandó lakhelyekké válni az aklok, szaporodnak a szántóföldi tanyák. A fiatal házasok is, ha csak tehették, néhány hold szántót vásároltak, házat építettek rajta a határban, megteremtették saját gazdaságukat. Egyre emelkedik a külterületi lakosok száma, szaporodnak a tanyák. A múlt század utolsó évtizedeiben készült harmadik katonai felmérés térképein már állandóan lakott helyek találhatók az ártéri kertekben is.

Ezzel párhuzamosan azonban továbbra is megtalálhatók itt a gunyhók is, egymás mellett él a két épülettípus. A statisztikák hiányos volta miatt nem tudjuk pontosan nyomon követni, hogy a vizsgált időszakban hány ház állt a község külterületén, de a kitelepülési folyamat arányait jelzi az alábbi két adat is: 1910-ben a lakosság 22 0/0-a élt külterületen, 1933-ban pedig az összes lakóház 34,2 0/0-a állt a belterületen kívül. 

A legszegényebbek, akiknek gyakran egyetlen ingatlan vagyonuk néhány négyszögöles kert volt, nem tudtak szántóföldet, házhelyet venni. Ők kezdték benépesíteni nagyobb mértékben a század elején a töltések közé szorított ártereket, lakóházakat építettek a saját kertjükben, vagy nagyobb gazdák kertjébe szegődtek el családostól kertpásztornak. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre, de az emlékezet szerint legtöbben századunk 30-as 40-es éveiben laktak az ártérben. Az adatközlőim emlékezetében is ez a korszak él legélénkebben.

 Az ártéri tanyák építészeti sajátosságai

 

Ezeknek a tanyáknak a legszembetűnőbb sajátossága, hogy mesterségesen magasított halmokon épültek föl. A töltések megépülte előtt elég volt természetes magaslatra építeni a gunyhókat, mivel az ár szétterült a határ nagy részén. Mikor azonban a töltések közé szorították a folyókat, megemelkedett az árvízszint. 

A házdombot talicskával hordták össze. A lakóházak építőanyaga az idők folyamán változott, némi késéssel követte a belterületi házak építésénél beállt változásokat. Az emlékezetben élő legrégibb lakóházak sövényfalúak voltak. Szilvafa karókat ástak le, ezeket befonták vastag vesszővel, majd betapasztották. A 30-as 40-es években már vályogból, téglából építkeztek. A század elején az ártéri házakat náddal fedték, később cseréppel. A lakóházak jóval kisebbek voltak, mint a belterületi házak. Nem volt ritka az olyan lakóház, amely csupán egy helyiségből állt. 

Mivel gazdálkodást az itt lakók nem folytattak, gazdasági épület céljára csak egy-két nádból, deszkából összerótt kis ól, kamra szolgált a ház körül. Az ólak általában a ház közvetlen közelében, a dombon álltak. Ha már itt nem volt hely a domb mellett építették fel. Ilyenkor általában földbe ásott lábakon épültek, hogy a kisebb áradások miatt ne kelljen az állatokat kihozni a hullámtérből a töltésen túlra. A két háború között a kemence már kikerült a lakóházból, ezeket is lábakra állították a házdomb mellett.

Adatközlőim mesélték, hogy néha csónakból szedték ki a megsült kenyeret, mivel közben megáradt a víz. Kutat ritkán ástak az ártérben, még emlékeznek rá, hogy a folyóról hordták a vizet iváshoz, főzéshez, vagy a szomszédba jártak a kútra. Ha ástak kutat ez közvetlen a bejárat előtt a dombon készült.

A lakóházak berendezése is elég szegényes volt. A régebbi kétosztatú házakban a bejárat a konyhába, hidegkonyhába nyílt, amelynek hátulsó részében volt a nyitottkímíny, alatta a kemence szája előtt a tűzhely. A konyhából a házba, szobába léptek, melyet a kemencével fűtöttek. Nem volt ritka, hogy 10-14 tagú család egy szobában húzta meg magát.

Kevés család tartott tehenet az ártérben. Számukra a szénát úgy tárolták, hogy a domb mellé lábakat ástak le, ezekre vastag karókat helyeztek, egyik végük a lábakon, a másik a dombon nyugodott. Erre az állványra került a széna.

Élet az ártérben

Az itt lakók számára a kertek megkönnyítették a megélhetést - együtt az ártér egyéb haszonvételeivel (halászat, vadfogás). A családok legfőbb megélhetési forrása azonban a napszámos, részes aratás volt. Tavasszal részébe kapáltak, nyáron a férfiak elmentek aratni. Ősszel gyümölcsérés idejére újra együtt volt a család, szedték a potyogást, őrizték a kerteket. Télen famunkára szegődtek a férfiak, és kosárfonással, hálókötéssel teltek a napok. Sok gyerek volt csaknem valamennyi családban, nem ritka a 8-10, sőt több gyermekes család sem, így az asszonyok ritkán tudtak elszegődni napszámba. Kora tavasszal megmetszették a fákat, elvégezték az oltást, majd kezdődött a tavaszi részes kapálás. 

Az ártérben lakók távol voltak a községtől, a kikeletiek több mint 10 kilométerre. Ennek ellenére vasárnaponként gyalog bejártak templomba Gútára. Különösen áradások idején voltak elvágva a külvilágtól. Minden családnak volt ladikja ilyenkor ezzel közlekedtek. Nagyobb áradások idején a kilincshez volt kikötve a csónak, a víz a domb tetejéig ért. Évente általában kétszer áradt ki a folyó, elöntve ilyenkor az ártereket. Ritka volt azonban az olyan árvíz, hogy a házdombokat is ellepte volna az ár.

Ekkor az állatokat kihozták csónakkal, és néhány napra a töltésen túl, rokonoknál húzta meg magát a család. Kocsis, lovas ember nem volt közöttük, szállítóeszközük a talicska és a tragacs volt. Az első kerékpárok a harmincas években jelentek meg. 

Kosarat fonni, hálót kötni sokan tudtak, néha még az asszonyok is. Apáról fiúra szállt a családokban a kézügyesség. A kosarakat a környező falvakba hordták eladni kerékpárral, a hálót a gútai hálógyár részére kötötték, vagy megrendelésre halászoknak.

Ősszel mikor beérett a termés, mivel a kis házakban nem volt hol tárolni a gyümölcsöt, többen fogadtak egy kocsit, és elvitték Érsekújvárba, Negyedre, néha távolabbi falvakba is eladni. A potyogást is megvették a két háború között.

A gyerekek régebben Gútára jártak gyalog iskolába, de a 20-as években a lakosság gyarapodásával több tanyasi iskola épült. Legelsőnek, még az első világháború előtt, a seregakoli épült fel, később Kisszigeten és Pacsérokon is megnyílt az iskola.

Az ártérben lakók legfőbb eledele a kukoricakása volt. Ették zsírral, tejjel, ha megszáradt kiszagatták gancinak, készült belőle pogácsa is. Gyümölcs frissen, vagy aszalva és szilvalekvár minden háznál volt egész évben. Hús leginkább hal formájában került az asztalra. Mindenkinek volt hálója, ladikja, halat fogni különösen áradások idején lehetett.

Télen, de leginkább farsang farkán összegyűltek a közelben lakók valamelyik házban és lippogó (harmonika) szóra mulattak, táncoltak. A házigazdának, aki némi ételt, italt adott, és a harmonikásnak összekalapoztak pénzt. Három nap is mulattak egyfolytában. A gyümölcsből pálinkát főztek, ez legnagyobb mértékben a második világháború utáni években terjedt el.

 

Gyümölcstermesztés

A gútai gyümölcstermesztés több évszázados múltra tekint vissza, és messze földön híres volt az innen származó alma, szilva. Az árterek klímáját különösen a szilva, alma és a körte kedvelte. A régi gyümölcsfák, különösen az almafák hatalmas koronájúak voltak. A termést lerázták, vagy létráról kézzel és hosszú nyélre szerelt almaszedővel leszedték.

Permetezni nem kellett, a régi fák ápolása csupán abból állt, hogy tavasszal leszedték a száraz ágakat, megritkították a koronáját. Ősszel kis kapával lekaparták a fák kérgét, majd a törzsét bemeszelték. 

A gútaiak jól értettek a fák oltásához. Régebben csak hasításba oltottak. Az ujjnyi vastag vadalany törzsét derékmagasságban elvágták, késsel behasították, éket tettek bele, majd a két szélébe helyeztek egy-egy oltóvesszőt. Majd kivették az éket, a vadalany ráfeszült az oltóvesszőkre. Ezután sárral kenték be a sebet, és ronggyal átkötötték, hogy a tavaszi szelek ne tépjék ki a vesszőket. 

A barack kevésbé bírta az itteni éghajlatot, ezért szokták szilvafába oltani. A gyűjtés során én is találkoztam olyan szilvafával, amelynek koronájának egyik fele barackot, a másik fele szilvát termett. Szoktak egy alanyba többfajta vesszőt is oltani, ilyenkor egy almafának különböző ágain más-más alma termett. A szemzés csak a 40-es, 50-es években terjedt el. A fiatal oltott fákat náddal kötözték körül a nyulak rágása ellen. 

 

Az ártérben termő leggyakoribb alma-, körte- és szilvafajták ( A felsorolásból kihagytam a később elterjedt nemesített fajtákat.)

Almafajták:

bársonyóma (piros színű, nagyra nőtt) bemföldi óma, borízű óma (sárga színű, kicsi, nagyon finom)  bőróma (barna haja volt, jóízű) csecsóma  (alakjáról kapta a nevét) vócs óma (fehér színű, gömbölyű, korán érő fajta) vönukormos (sárga színű, gyenge, vékony héjú piros csíkokkal)  fásóma (nagyon kemény) funtosóma ( sárgászöld színú, „akkora vót mint egy kistök” ) kis ídes óma (apró sárga színű) öreg ídes óma papsipkaóma (piros színű, alakjáról kapta a nevét) pogácsaóma rozmaringóma szőlőóma (apró méretű) törökbálint (nagyobb méretú, zöldes-sárga színű) üvegóma ( fehér színű, gömbölyű, kis méretű)  vadrácóma (nagyra nőtt) vajóma

 

Körtefajták:

aranka körtí árpás körtí (árpa éréskor szedték) boldogasszony körtí buzás körtí (búza éréskor szedték) csecs körtí (alakjáról), dergídes körtí (hosszúkás alakú, ha leesett a fáról miután beérett, széjjelment) jakab körtí, mízes körtí (mézédes ízéről) nyakas körtí (a csutkájánál elkeskenyedó formájáról) piros, pirosbelű körtí (jóízű szaftos) sárga körtí, savanyú körtí, szegfú körtí  (hosszú, nagyon jó ízű) téli körtí, vajánca körti vajkörtí

 

Szilvafajták:

berzencei szíva, besztercei szíva (magvaváló, főleg lekvárfőzésre használták) duráncai szíva (nem magvaváló) fehír szíva, hosszúszemú szíva, kutyaszemú szíva (kékes-vörös színű, édesebb de kisebb mint a besztercei) lószemű szíva szőlő szíva (ez nem oltott) ringló szíva

 

A két háború között újra nagy keletje volt a gyümölcsnek. Az erdőkkel vegyes kerteken az vált szokássá, hogy ha nem gyümölcsfa veszett ki, az helyébe is gyümölcsfát ültettek. Ha igen lapos volt a terület, akkor bakhátakra kerültek a fák. A 20-as 30-as évektől Gútán is terjednek az új, nemesített gyümölcsfajták pl. a jonatánalma. Ezeket inkább a töltésekkel védett kertekbe telepítették, mivel kevésbé bírták a gyakori áradásokat, ellentétben a régi fajtákkal. Az új fajtákkal azonban megjelentek az új betegségek, ezek jobb gondoskodást, permetezést igényeltek.

Aki más gazdának a kertjében lakott az ártérben, az őrzés fejében szedhette a potyogást. Gyakran rábízták a környékbeli gazdák is a kerteket az egyes itt lakókra. A kertpásztorok féltve őrizték a rájuk bízott kerteket, más ne szedjen potyogást az ójárásába. A fákat néha meg is rázták, így több potyogás jutott nekik, a gazda pedig úgy sem tudta ellenőrizni, mennyi termés volt a fán.

Áradáskor ladikról szedték össze a víz színén úszó termést, ez szabad volt. Gondozták a gyümölcsfákat, ezért kaszálhatták a kertek alját. A kerteket néhol árkok választották el egymástól - nem csak a határt jelölték, hanem arra is szolgáltak, hogy szabályozzák a víz folyását, hogy az áradások után minél gyorsabban elhagyja a kertek alját.

A gyümölcsöt ették frissen, aszalva, lekvárt, pálinkát főztek belőle. Hely tárolásra a kis házakban csak a padláson volt, a potyogást nem is lehetett tartósan tárolni. A padláson terítettek szét szalmát, abba rakták a friss termést, az aszalékot szabadon tárolták.

Az édes almákat lehetett aszalni. Gerezdekre vágták és a napon aszalták. A körték közül is lehetett néhányat aszalni. A szilvát egészben aszalták, leginkább kenyérsütés után tették be a kemencébe vesszőből font aszalóra, később pléhbe rakva. A félig aszalt szilva volt a legédesebb. Aszalékból leveseket, főzelékeket készítettek, de a gyerekek is gyakran vittek iskolába. 


A szilvából azonban leginkább lekvárt főztek. A szilvát megmosták, kimagozták, egy kis vizet tettek hozzá, és vasfazékban elkezdték főzni. Gyakran csináltak az ártériek kúttéglából katlant a földre a ház mellé, és ebbe helyezték a vasfazekat. Itt az ártérben használtak egy még kezdetlegesebb katlanformát is. Ástak egy gödröt, beletették a vasfazekat, mellé állítottak srégen egy csövet, ezen távozott a fiist. Ástak egy gödröt, ebbe lépcsőket alakítottak ki. A két gödör alját áttörték, így a nagyobbik gödörből rakhatták a tüzet a katlan alatt. A lépcsők alján állva, vagy ülve kevergették a lekvárt. A tűz nyílását egy lemezzel zárták el, hogy ne csapjon ki a láng.

A szilva a főzéstől ülepedett, ezt hívták keszőcének. Kiöntötték, majd újra szilvát tettek a vasfazékba. Miután ez is megülepedett, hozzáöntötték az előző keszőcét, és addig főzték míg kemény nem lett, a kanál meg nem állt benne. Éjszaka is főzték, ősszel lekvárfőzés idején keszőce illatúak voltak a kertek. A megfőtt lekvárt 8-12 literes cserépfazekakba szedték ki, és a tetejét a kemencében besütötték, majd a kamrában, padláson tárolták. Így 3-4 évig is elállt. Ették kenyérrel, kalácsba rakták, és tésztával is fogyasztották.

Vízgazdálkodás és az ártéri haszonvételek

Az ártérben élőknek állandóan kellett figyelni a vizek áradását. Úgy tartották, ha megszólal a szajkó, hamarosan jön ár. Ilyenkor amit lehetett fölraktak a házdombra, boglyába rakták a szénát a dombon.

Az ártér domborzata tagolt volt, gyúrök és huvalok váltották egymást. Különös jelentőségük volt a kubikoknak, amelyek az árterek legalacsonyabban fekvő részei voltak. Ezek a töltés mellett húzódó széles árkok voltak, innen nyerték valaha a földet a töltések építéséhez. A kubikokat néhol alacsony földsávok szelték keresztbe, a kubikgerendák, a kubikos talicskákat tolták rajtuk keresztül a töltéshez.

Az itt lakók számára az volt a legfontosabb, hogy áradás után a víz gyorsan letakarodjon a kertekről, ne álljon meg a laposokon. Ezért tudatosan alakították a vizek útját. Árkokat, folásokat ástak, amelyek összekötötték a kubikokat és a laposokat a folyóval.

A kubikgerendákat átvágták, hogy ne akadályozzák a víz útját. Kis hidakat, járókat alakítottak ki az árkon keresztül, ezeken jártak ki a töltéshez, de halászati célokat is szolgált. Itt összeszűkült a víz folyása, néha pőzs kévéket karóztak le, és még jobban elrekesztették, leszűkítettek a halak útját. A leszűkült mederbe lehelyezték a versét. Később a két háború között már beton kútgyűrűket helyeztek kubikgerendákba, én is ilyeneket talátalm Kikeletben, Köveslágyban. Az elkészítőjéről, vagy a közelben lakóról, akik ezeket az árkokat gondozták nevezték el őket. Pl. Burián Folás, Császár Járó.

Ha áradt a víz, akkor először az Alsófoláson keresztül tört be a Kikeletbe elöntve lassan a kubikokat, majd a Fölsőn is áramlott befelé a víz. Lassan elöntötte a lapályokat majd a gyűreket, csak a házdombok látszottak ki. Apadáskor a folyás iránya megváltozott, és az árkokon keresztül áramlott ki a víz, uszadékfát és bűzt hagyva maga után az ártérben. 

A vízzel halak is beözönlöttek az ártérbe, ilyenkor a folyásokat versével szokták elrekeszteni. A verse száját mindig a víz áramlásával ellentétes irányba fordították, figyelni kellett mikor indul meg az apadás. Áprilisi, májusi áradások alkalmával lehetett legtöbb halat fogni. Tiltották ugyan a versével való halászatot, azonban mindenki tudta, hogy az ártériek ezzel halásznak, halőr nemigen merészkedett ki. Az apadás után a lapályokon visszamaradt halakat vesszőből font csirkelepó           segítségével szedték össze, tapogattak. Leggyakrabban azonban az emelő halászatot folytatták, tápliztak, csónakból vagy a folyások partján beáramló vízben. A tápli egy karó végére erősített két bámvára feszített négyszögletű háló volt. Vízbe eresztették, és a karó segítségével kiemelték a fölötte úszkáló halakkal együtt.  

Néha annyi halat fogtak, hogy eladásra is jutott belőle. A kifogott hal egy részét a ház mellett a laposon ásott halasgödörben tárolták néhány napig. A halat elsősorban sütve és halpaprikásnak főzve készítették. Az apróbb halat kibelezték, és pléhbe rakva megsütötték egészben, csak a fejét dobták el. Régebben sok volt a harcsa, ponty, süllő, csuka. Ma legtöbb a keszeg. Az ártérben lakók életében jelentőséggel bírt a halászat mellett a vadfogás is. Vadnyulakat fogtak tőrökkel (hurokkal). Télen lefelé szélesedő gödröt ástak, pirított répát tettek bele. A szagra odasereglő nyulak belemásztak a gödörbe, de kijönni már nem tudtak. Az itt lakó gyerekek kedvenc időtöltése volt a madárfészkek kirablása. Tavasszal mikor keltek a kisvarjúk a gyerekek kiszedték a fészkeket, néha több tucat kisvarjút hoztak haza, és levest főztek belőlük. Hurokkal fogtak fácánt és foglyot is.

Az ártéri haszonvételek között meg kell még említeni a botlóficfákat, melyek a gyümölcsfákkal vegyesen nőttek. A fákat télen botúták, a vastagabb ágakat fejszével levágták. Botlást 5-6 évenként végeztek, közben kétévenként pucúták a tőkéket, ritkították a kihajtó ágakat. A fát elsősorban tüzelésre használták, de vékonyabb ágai kosárfonásra is alkalmasak voltak. Kosárfonáshoz vesszőt szedtek a vadon, kubikokban, laposokban nőtt bokrokról is.

Köveslágyban néhány család foglalkozott gvíkíny szövéssel is. Ehhez a kákát (sást) az alsószeli határban a Fekete-víz egy levágott kanyarulatából létrejött tóban, Korsósban vágták. Különféle táskákat, elsősorban henteseknek, és szőnyegeket szőttek.

                                                                     Az ártéri tanyák pusztulása

Az árterekből az emberek a községbe behúzódni az 50-es évek végén, a 60as évek elején kezdtek. Megalakultak a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, a gépesítés miatt egyre kevesebb bérmunkásra volt szükség a mezőgazdaságban. Sokan építkezésekre, üzemekbe jártak el dolgozni. A gyümölcs utáni kereslet is csökkent. A községbe történő beköltözés folyamatát az sem állította meg, hogy a hatvanas években minden tanyára bevezették a villanyt.

A kertek egy része szövetkezeti tulajdonba került, amely a 70-es években kiirtotta a fákat, felszántotta, és rendszeresen kukoricával vetette be a helyüket. Az üresen maradt házakat is elbontották, a dombokat szétnyomták dózerrel. A 80-as évek közepén amikor az ártéri tanyákkal először foglalkoztam, az árterekben már csak mintegy tucat ház volt lakott. Kikeletben már csak üres házakat találtam. Egy-két kert volt itt, amelyet rendben tartottak, kaszálták az alját. Többnyire elhanyagoltak, felveri őket az aljnövényzet. A fűzfák nagy részét sem gondozza már senki, a hatalmas ágak letöredeznek, ott rothadnak el az erdő alatt. 

A folyásokat sem tisztítja már senki, egy két környékbeli tanyán lakó öreg jár még ide halászni. Többször áradások alkalmával kerestem fel Kikeletet, és volt alkalmam megfigyelni, hogyan árasztja el a víz az árteret a mesterséges árkokon keresztül.

 

forrás: a GUTTÚRA és a Gútáért Polgári társulás jelentkezési anyaga. 

Angyal Béla: A gútai ártéri tanyák és az ártéri gazdálkodás (Ethnographia, 1994 1. szám 37-60.) című tanulmányának rövidített, szerkesztett változata.

fotók: a szerző fotói. cover: Gútai Újság

ENG

Orchards, from which daughters could inherit and which serfs could freely buy and sell. How was it possible to plant orchards that merged into the forest in the floodplains of Ghouta? Who were the garden shepherds?  'Older people still say that these trees did not need to be sprayed, only their branches had to be thinned, hardly any other care was required. The water usually flooded the bottom of the gardens twice a year, which only "renewed" the orchard,' says Béla Angyal's ethnographic research, which also reveals what it was like when bread had to be taken out of the oven by boat!