Hogyan lehet tartós ottélésre berendezkedni egy ártéren? Hogyan lehet állatokat tartani vagy épp gyümölcsöst nevelni ott, ahol évente kétszer jön az ár? Angyal Béla kutatásainak köszönhetően fotókon a különleges életmód ma már alig fellelhető nyomai!

Sajátos gútai szórványtelepülés az ártéri tanya. A Kis-Duna és a Vág menti gyümölcsöskertekben, az árvízveszély miatt mesterséges halmokon álltak ezek az épületek. Nem kapcsolódott hozzájuk szántóföld - de gyümölcsöt még ott, az ártéren is termesztettek. 

 A folyók mentét Gútán már a XIX. században ártéri füzesekkel vegyes gyümölcsöskertek szegélyezték. Ezeket az öreg kerteket azonban nem úgy kell elképzelni, mint a mai telepített gyümölcsösöket. Az ártéri erdőt és a gyümölcsöskerteket nem is lehetett egymástól elválasztani, a múlt század eleji összeírásokban "kert és erdő” címszó alatt együtt vannak feltüntetve. Az ártér dombosabb részein inkább a gyümölcsfák voltak többségben a laposabb részen a fűzfák, nyárfák, erdős részek.

1829-ben jegyezték fel a következő eladást:

„Német Istvány kikeleti öreg Erdejebe Szabó Mihály és Németh Ferentz kertyeik szomszédságába egy kis Gyürön fekvő kertyét, ennek által ellenébe lévó kertel, és ezen két kert között fekvó lapányos Erdejét...altal adta Nemes Szabó Mihálynak..” 

 

A kerteket szabadon adhatták, vehették a gútaiak - és a kertek voltak a jobbágytelkek egyetlen tartozékai, amelyekből a lányok is örökölhettek. A gyakori adásvételeknek és a szétöröklések következtében a kertek igen felaprózódtak. Századunkban már alig akadt egy holdat meghaladó nagyságú, a legtöbbjük néhány áras, de akadt pár négyzetméteres kert is.

 Az ártéri tanyák építészeti sajátosságai

Ezeknek a tanyáknak a legszembetűnőbb sajátossága, hogy mesterségesen magasított halmokon épültek föl. A töltések megépülte előtt elég volt természetes magaslatra építeni a gunyhókat, mivel az ár szétterült a határ nagy részén. Mikor azonban a töltések közé szorították a folyókat, megemelkedett az árvízszint. 

A házdombot talicskával hordták össze. A lakóházak építőanyaga az idők folyamán változott, némi késéssel követte a belterületi házak építésénél beállt változásokat. Az emlékezetben élő legrégibb lakóházak sövényfalúak voltak. Szilvafa karókat ástak le, ezeket befonták vastag vesszővel, majd betapasztották. A 30-as 40-es években már vályogból, téglából építkeztek. A század elején az ártéri házakat náddal fedték, később cseréppel. A lakóházak jóval kisebbek voltak, mint a belterületi házak. Nem volt ritka az olyan lakóház, amely csupán egy helyiségből állt. 

Mivel gazdálkodást az itt lakók nem folytattak, gazdasági épület céljára csak egy-két nádból, deszkából összerótt kis ól, kamra szolgált a ház körül. Az ólak általában a ház közvetlen közelében, a dombon álltak. Ha már itt nem volt hely a domb mellett építették fel. Ilyenkor általában földbe ásott lábakon épültek, hogy a kisebb áradások miatt ne kelljen az állatokat kihozni a hullámtérből a töltésen túlra. A két háború között a kemence már kikerült a lakóházból, ezeket is lábakra állították a házdomb mellett.

Adatközlőim mesélték, hogy néha csónakból szedték ki a megsült kenyeret, mivel közben megáradt a víz. Kutat ritkán ástak az ártérben, még emlékeznek rá, hogy a folyóról hordták a vizet iváshoz, főzéshez, vagy a szomszédba jártak a kútra. Ha ástak kutat ez közvetlen a bejárat előtt a dombon készült.

A lakóházak berendezése is elég szegényes volt. A régebbi kétosztatú házakban a bejárat a konyhába, hidegkonyhába nyílt, amelynek hátulsó részében volt a nyitottkímíny, alatta a kemence szája előtt a tűzhely. A konyhából a házba, szobába léptek, melyet a kemencével fűtöttek. Nem volt ritka, hogy 10-14 tagú család egy szobában húzta meg magát.

Kevés család tartott tehenet az ártérben. Számukra a szénát úgy tárolták, hogy a domb mellé lábakat ástak le, ezekre vastag karókat helyeztek, egyik végük a lábakon, a másik a dombon nyugodott. Erre az állványra került a széna.

A régi gyümölcsfák magas hatalmas koronájú fák voltak, amelyek kiválóan alkalmazkodtak az itteni éghajlathoz, különösen a szilvafák kedvelték az ártereket. Az idősebbek ma is emlegetik, hogy ezeket a fákat nem kellett permetezni, csupán az ágait kellett ritkítani, más gondoskodást alig igényeltek. A víz évente általában kétszer elöntötte a kertek alját, ettől csak „újult” a gyümölcsös. Az volt a káros, ha a víz megállt a fák alatti laposokban, és ott poshadt meg a víz a nyári melegben.

 

A laposabb részekre úgy telepítettek gyümölcsöst, hogy hosszú töltéseket, bakhátakat hánytak a laposokon keresztül és ezekre ültették a fákat. Áradáskor a közöttük fekvő árkok magukba fogták a vizet.

Élet az ártérben

Az itt lakók számára a kertek megkönnyítették a megélhetést - együtt az ártér egyéb haszonvételeivel (halászat, vadfogás). A családok legfőbb megélhetési forrása azonban a napszámos, részes aratás volt. Tavasszal részébe kapáltak, nyáron a férfiak elmentek aratni. Ősszel gyümölcsérés idejére újra együtt volt a család, szedték a potyogást, őrizték a kerteket. Télen famunkára szegődtek a férfiak, és kosárfonással, hálókötéssel teltek a napok. Sok gyerek volt csaknem valamennyi családban, nem ritka a 8-10, sőt több gyermekes család sem, így az asszonyok ritkán tudtak elszegődni napszámba. Kora tavasszal megmetszették a fákat, elvégezték az oltást, majd kezdődött a tavaszi részes kapálás. 

A gútai alma, szilva és körte messze földön híres volt.  A régi gyümölcsfák, különösen az almafák hatalmas koronájúak voltak. Permetezni nem kellett, a régi fák ápolása csupán abból állt, hogy tavasszal leszedték a száraz ágakat, megritkították a koronáját. Ősszel kis kapával lekaparták a fák kérgét, majd a törzsét bemeszelték. 

A gútaiak jól értettek a fák oltásához. Régebben csak hasításba oltottak. Az ujjnyi vastag vadalany törzsét derékmagasságban elvágták, késsel behasították, éket tettek bele, majd a két szélébe helyeztek egy-egy oltóvesszőt. Majd kivették az éket, a vadalany ráfeszült az oltóvesszőkre. Ezután sárral kenték be a sebet, és ronggyal átkötötték, hogy a tavaszi szelek ne tépjék ki a vesszőket. 

A barack kevésbé bírta az itteni éghajlatot, ezért szokták szilvafába oltani. A gyűjtés során én is találkoztam olyan szilvafával, amelynek koronájának egyik fele barackot, a másik fele szilvát termett. Szoktak egy alanyba többfajta vesszőt is oltani, ilyenkor egy almafának különböző ágain más-más alma termett. A szemzés csak a 40-es, 50-es években terjedt el. A fiatal oltott fákat náddal kötözték körül a nyulak rágása ellen. 

Aki más gazdának a kertjében lakott az ártérben, az őrzés fejében szedhette a potyogást. Gyakran rábízták a környékbeli gazdák is a kerteket az egyes itt lakókra. A kertpásztorok féltve őrizték a rájuk bízott kerteket, más ne szedjen potyogást az ójárásába. A fákat néha meg is rázták, így több potyogás jutott nekik, a gazda pedig úgy sem tudta ellenőrizni, mennyi termés volt a fán.

Áradáskor ladikról szedték össze a víz színén úszó termést, ez szabad volt. Gondozták a gyümölcsfákat, ezért kaszálhatták a kertek alját. A kerteket néhol árkok választották el egymástól - nem csak a határt jelölték, hanem arra is szolgáltak, hogy szabályozzák a víz folyását, hogy az áradások után minél gyorsabban elhagyja a kertek alját.

A gyümölcsöt ették frissen, aszalva, lekvárt, pálinkát főztek belőle. Hely tárolásra a kis házakban csak a padláson volt, a potyogást nem is lehetett tartósan tárolni. A padláson terítettek szét szalmát, abba rakták a friss termést, az aszalékot szabadon tárolták.

Az ártérben lakók távol voltak a községtől - akár 10 kilométerre is. De leginkább áradások idején voltak elvágva a külvilágtól. Minden családnak volt ladikja, ilyenkor ezzel közlekedtek. Nagyobb áradások idején a kilincshez volt kikötve a csónak, a víz a domb tetejéig ért. Évente általában kétszer áradt ki a folyó, elöntve ilyenkor az ártereket. Ritka volt azonban az olyan árvíz, hogy a házdombokat is ellepte volna az ár.

Ekkor az állatokat kihozták csónakkal, és néhány napra a töltésen túl, rokonoknál húzta meg magát a család. Kocsis, lovas ember nem volt közöttük, szállítóeszközük a talicska és a tragacs volt. Az első kerékpárok a harmincas években jelentek meg. 

Kosarat fonni, hálót kötni sokan tudtak, néha még az asszonyok is. Apáról fiúra szállt a családokban a kézügyesség. A kosarakat a környező falvakba hordták eladni kerékpárral, a hálót a gútai hálógyár részére kötötték, vagy megrendelésre halászoknak.

Ősszel mikor beérett a termés, mivel a kis házakban nem volt hol tárolni a gyümölcsöt, többen fogadtak egy kocsit, és elvitték Érsekújvárba, Negyedre, néha távolabbi falvakba is eladni. 

Az ártérben lakók legfőbb eledele a kukoricakása volt. Ették zsírral, tejjel, ha megszáradt kiszagatták gancinak, készült belőle pogácsa is. Gyümölcs frissen, vagy aszalva és szilvalekvár minden háznál volt egész évben. Hús leginkább hal formájában került az asztalra. Mindenkinek volt hálója, ladikja, halat fogni különösen áradások idején lehetett.

A két háború között újra nagy keletje volt a gyümölcsnek. Az erdőkkel vegyes kerteken az vált szokássá, hogy ha nem gyümölcsfa veszett ki, az helyébe is gyümölcsfát ültettek. Ha igen lapos volt a terület, akkor bakhátakra kerültek a fák. A 20-as 30-as évektől Gútán is terjednek az új, nemesített gyümölcsfajták pl. a jonatánalma. Ezeket inkább a töltésekkel védett kertekbe telepítették, mivel kevésbé bírták a gyakori áradásokat, ellentétben a régi fajtákkal. Az új fajtákkal azonban megjelentek az új betegségek, ezek már permetezést igényeltek.

   Az ártéri tanyák pusztulása

Az árterekből az emberek a községbe behúzódni az 50-es évek végén, a 60as évek elején kezdtek. Megalakultak a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, a gépesítés miatt egyre kevesebb bérmunkásra volt szükség a mezőgazdaságban. Sokan építkezésekre, üzemekbe jártak el dolgozni. A gyümölcs utáni kereslet is csökkent. A községbe történő beköltözés folyamatát az sem állította meg, hogy a hatvanas években minden tanyára bevezették a villanyt.

A kertek egy része szövetkezeti tulajdonba került, amely a 70-es években kiirtotta a fákat, felszántotta, és rendszeresen kukoricával vetette be a helyüket. Az üresen maradt házakat is elbontották, a dombokat szétnyomták dózerrel. A 80-as évek közepén amikor az ártéri tanyákkal először foglalkoztam, az árterekben már csak mintegy tucat ház volt lakott. Kikeletben már csak üres házakat találtam. Egy-két kert volt itt, amelyet rendben tartottak, kaszálták az alját. Többnyire elhanyagoltak, felveri őket az aljnövényzet. A fűzfák nagy részét sem gondozza már senki, a hatalmas ágak letöredeznek, ott rothadnak el az erdő alatt. A folyásokat sem tisztítja már senki, egy két környékbeli tanyán lakó öreg jár még ide halászni. Többször áradások alkalmával kerestem fel Kikeletet, és volt alkalmam megfigyelni, hogyan árasztja el a víz az árteret a mesterséges árkokon keresztül.

További részletek itt. Böngéssz a honlap Helyszínek rovatában - és hasonló érdekességekre, különlegességekre bukkanhatsz!

forrás: a GUTTÚRA és a Gútáért Polgári társulás jelentkezési anyaga Petőfi körtefájának oltványáért. A fenti szöveg Angyal Béla: A gútai ártéri tanyák és az ártéri gazdálkodás (Ethnographia, 1994 1. szám 37-60.) című tanulmányának kivonata.